Kedves olvasóink! Ács József munkásságát sokan irigykedve, egyben tisztelettel követik figyelemmel, hiszen ki ne ismerné a polihisztor horgászt, akit a Fishing&Hunting csatornán ismerhettünk meg először, sok éve. A halszagú videókig, látványos filmekig azonban kevésbé ismert, de annál érdekesebb út vezetett. Józsi hangjából azonnal kiderült, hogy velejéig szereti azt, amit csinál, mert bármit is kérdeztem tőle, olyan hosszan és olyan átéléssel tudott mesélni, hogy sokszor nehezemre esett félbeszakítani. Egyszer örömmel megnéznék – vagy akár készítenék is vele – egy bővebb tévériportot, ám a nyomdai terjedelem korlátai miatt jelen esetben muszáj hozzátenni, hogy: „a teljesség igénye nélkül…”

Tízéves lehettem talán, amikor édesapámmal először elmentünk horgászni. Akkor még csak zsebpeca volt nálam, de olyan érzés volt, aminél nagyobb dolgot akkor nem is kívánhattam. Egyáltalán nem is törődtem akkor még a pontyokkal, gyermeki rajongással fogdostam a snecit, keszeget és mindenféle egyéb apróhalat. A szamárlétra legalján kezdtem, és szépen fokozatosan haladtam egyre feljebb, amire nagyon büszke vagyok, egyben hálás is, hiszen így tanultam meg igazán értékelni mindent, amit ez a csodálatos hobbisport adni tud.

Aztán jött a spiccbot, sőt, bambuszbotom is volt, és mindig magunknak gyúrtuk a kenyérgombócot a horogra, vagy túrtuk a gilisztát, így csaliztunk. Mindez a 70-es évek vége felé történt. Temérdek hal volt a Kis-Dunán, soha nem fordult elő olyan, hogy ne lett volna sikerélmény. Aztán persze egyre több, és egyre nagyobb halakat fogtam, és minden zsákmányomat büszkén, örömmel vittem haza. Lélekemelő volt odahaza bezsebelni az elismerő pillantásokat. Pláne, amikor megfogtam életem első jászkeszegét! Csodaszép hal, a mai napig rajongok érte, felvillanyoz, ahányszor sikerül fognom egyet.

Szóba hoztad a szamárlétrát, amit többen is szerencsésen végigjártunk. Mi a véleményed arról, hogy a mai fiatalok már kezdőként is jobbára azonnal nagy halakat akarnak fárasztani, ahelyett, hogy ők is szépen megélnének mindent, ami nekünk is megadatott?

Ez egy nagy áldás, ha valaki gyermekkorától kezdve megtapasztalja az apró örömöket is értékelni. Azonban, ne hidd, hogy ez a mai világban már nincsen jelen! Szerencsémre a munkámból kifolyólag sok emberrel találkozom, és azt tapasztalom, hogy még mindig elég sokan vannak, akik ugyanígy kezdik, mint én. Persze, jelen van az is, hogy a fiatalság is sikerorientált, köszönhetően a sok érdekes és látványos filmnek, videónak, amit láthatnak különféle forrásból. Szerintem ezzel sincs semmi baj. Van, aki ebben látja az izgalmat, az élményt, hogy ő maga is szeretne nagy halat fogni. Nem feltétlenül tórekordot, de nagyot. És ez így van jól, így kerek a világ.

A világ nálad is eléggé kitárult azóta, hogy először vettél pecabotot a kezedbe. Történt valami gyökeres változás?

Talán annyi, hogy szinte teljesen elmaradtak a privát horgászatok. A szenvedélyből munka lett, minden alkalommal forog a kamera, operatőr és stáb van jelen. Ettől függetlenül az érzés megmaradt. A mai napig örömmel tölt el a kapás, és a halfogás öröme, még ha csupán egy dévér van is a horgon, ami miatt a bojlisok java bosszankodik. Én azonban a műsorokban is bemutatom, ha ilyet fogok, hiszen így életszerű.
Ami viszont semmit sem változott, az a precizitás. Ügyelek arra, hogy minden rendben legyen, és a helyére kerüljön. Az orsókat, botokat, swingereket is precízen állítom be egymás mellé, igyekszem mindent úgy elhelyezni, hogy a megfelelő helyen legyenek.

Ez érezhető a műsoraidban is. Ezek szerint ez nem a televíziózás hozadéka, hanem egyébként is jellemző volt rád a pedantéria?

Igen, én így nőttem fel. A szüleim nagyszerű nevelésben részesítettek. Hozzászoktam – mivel mindig korábban értünk haza a testvéremmel, mint ők -, hogy szépen rendbe tett lakással várjuk őket. Magunknak melegítettük az ebédet, ami után szépen elpakoltunk, elmosogattuk az edényeket, kiporszívóztunk. A szobánkban is természetes volt a rend, a ruhákat gondosan hajtogattuk be a szekrényekbe. Édesanyámat lestem az ablakból, hogy mikor jön, s ha láttam, hogy szatyrot cipel, iparkodtam elé, hogy segítsek neki. Később a honvédségnél ez ugyancsak általános volt, s azóta is kíséri a mindennapjaimat. Szeretem, ha a dolgok rendben és átláthatóan vannak körülöttem.

A televíziózás hogyan jött?

Teljesen véletlenül. Walter Tamásnál dolgoztam 8 évig boltvezetőként, s az áruházba gyakran bejárt Radu Morar, mint vásárló. Sokat beszélgettünk, és megtetszett neki az, ahogy a horgászatról beszélek. Csakhamar barátság lett az ismeretségből. Aztán említette, hogy tervei közt szerepel egy olyan csatorna, ami kizárólag vadászoknak és horgászoknak szólna. Nekem tetszett az ötlete, de akkor még nem foglalkoztatott túlságosan. Majd pedig telt az idő, Radu pedig elém állt a hírrel, hogy megcsinálta, elindult a csatorna! Mit szólnék ahhoz, ha arra kérne, hogy én is csatlakozzam…? Azóta pedig ugyebár ott vagyok, és nagyon örülök annak, hogy meghatározó alakja lettem. Az elejétől kezdve ott vagyok, együtt csináltuk, együtt építettük fel az egészet, ami fantasztikus dolog.

Ennyi tapasztalattal magad mögött, van-e esetleg olyan dolog, amit másképp csinálnál, ha a jelenlegi tudásoddal most kezdenéd?

Azt hiszem, nem. Úgy gondolom, hogy semmit sem csináltunk rosszul. Talán szerénytelenül hangzik, de csakugyan így van. Fontos megjegyezni, hogy mi egy tematikus, nem pedig kereskedelmi csatorna vagyunk, ezért nem kell görcsösen figyelni a nézettség alakulását, nem vagyunk rákényszerülve, hogy adott mennyiségű reklámmal töltsük meg a műsoridőt. Akárhogyan is gondolok vissza, arra jutok, hogy amit csináltunk, azt jól csináltuk. Ehhez persze kell az is, hogy remek társasággal dolgozunk együtt. A kollégákkal igazán jó a viszony, mindent meg tudunk beszélni egymás közt.

És, bizonyára történt az évek során számtalan olyan dolog, ami örökre emléket hagyott. Van esetleg olyan, ami csakugyan maradandó, de a nézők mégsem találkoztak vele valami oknál fogva? Egy jó történet, vagy egy kudarc…?

Igazi kudarcra nem emlékszem. Nem, csakugyan nem volt olyan, amire rossz szájízzel emlékeznék. Persze, előfordultak nullázós pecák, de az bárkivel, bárhol megesik. Az is előfordul, hogy olykor elmegy egy jobb hal, de az csak színesíti a műsort, hiszen ezeket mindig meg is mutatom a nézőknek, hadd okuljanak ők is.
A sikeres dolgokat pedig ugyancsak mindenki láthatta, hiszen a kamera állandóan ott van mellettem. A csatorna által volt szerencsém a világ legszebb helyeire is eljutni, tehát élményem az számtalan van, de ez már jóformán mind adásba került.
Van azonban olyan része a munkámnak, ami talán kissé rejtve marad. Az, ahogyan a szép pillanatokat élem meg. Az egyik például, amikor Raduval voltunk kint az Ebrón, egy harcsafogó világbajnokságon. Ott a verseny egyik legnagyobb halát, egy nyolcvanas harcsát sikerült zsákmányolnom. A nézők ezt a fogást is láthatták, ám azt nem tudják, hogy miért volt rajtunk szemüveg. Bizony, a lencsék mögött folyt ám a könnyünk! Nagyon sok ilyen esemény volt, csodás pillanatok, ahol a nézők nem is gondolják, milyen érzések árasztanak el bennünket.
Van egy másik dolog is, ami ugyancsak megérint. Amikor találkozom a nézőimmel, sokan mondják őszintén, hogy a valóságban teljesen más vagyok, mint ahogy azt a képernyőn látják. A műsorokból ugyanis az jön le, hogy nagyképű vagyok, ami valószínűleg abból adódik, hogy szeretek viccelődni, kissé lazábban venni a dolgokat. Jól esik, amikor nyíltan beszélnek erről, miután szembesülnek azzal, hogy milyen is vagyok valójában.

Eddig szinte csak pozitív benyomásokról beszéltél, kellemes hangvétellel. Alapvetően jellemző ez rád? Mennyire könnyen kötsz barátságot, és általában milyen a légkör a közeledben?

Bevallom, nincs sok barátom. Sőt, azt kell mondjam, hogy eléggé nehezen kötök új barátságokat. Nagyon megválogatom az embereket a közvetlen közelemben, akárcsak az élet minden területén, itt is fontos számomra a minőség és a precizitás. Sőt, nincsen se Facebook, vagy épp Insta profilom sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy magamnak való lennék. Azt említettem, hogy szeretek viccelődni, könnyedebbe állni hozzá a dolgokhoz, s ugyanígy kedvelem a jó társaságot is.

Bizonyára találkozol kritikával is néhanapján. Hogyan viszonyulsz ezekhez?

Minden kritikát meghallgatok. Történt például egy eset, amikor egy néző a Fishingen írt egy levelet, hogy „szóljatok már ennek az Ács Józsinak, hogy ügyeljen jobban a beszédére, mert sokszor csak mekeg-makog…” Az úr nem gondolta, hogy ezeket a megjegyzéseket én olvasom el, és válaszoltam is neki. Bemutatkoztam, majd leírtam neki, hogy teljesen igaza van, visszanézve csakugyan van benne kifogásolható rész, ami azonban azért maradt benne, mert nem volt másik snitt, amivel pótolni tudtuk volna. Az illető udvariasan megköszönte a választ, sőt, később hozzátette, hogy egyébként nagyon színvonalas és látványos minden, amit csinálok, eszébe sem jutott megbántani.

Nézzünk bele a jövőbe. Hogyan képzeled el az életed következő részét?

Ha azt mondom, hogy nincsenek már igazi nagy terveim, az talán félreérthető. Amit ebben a szakmában el lehetett érni, azt javában már elértem, s ugyancsak voltam annyi nagyhalas versenyen, roskadásig pakolt csónakkal, napokig kitartóan horgászva, hogy picit úgy érzem, belefáradtam. Inkább már afelé nyitnék, hogy egy szemléletet adjak tovább. Nem vagyok profi, nem vagyok sztárhorgász, de amit eddig, az évtizedek alatt megtanultam, azt örömmel adom tovább, hogy az én tapasztalatom által más is sikerrel járjon. Emellett pedig fontosnak tartom azt, hogy aki még kezdő, az először azt tanulja meg, hogy magának a halfogásnak örüljön. Nem baj, ha nem a legnagyobb halat fogja ki, de tegye boldoggá, na és élje meg sikerként, ha halat fog. Aztán jöhetnek az egyre nagyobb célok. Ezt a műsoraimban is igyekszem átadni, hiszen sokakkal ellentétben én a kisebb halakat, sőt, a halvesztést is bemutatom, mert mindez a horgászat velejárója. Bármennyire is készülünk a nagy fogásra, akárhogy is tervezzük életünk horgászatát – mindig a halak írják a forgatókönyvet!

 

Írta: Jakó László
Fotók: Archívum