The Fishing & Hunting Channel – Közép-Európa egyetlen lokalizált horgász-vadász csatornája

Az első éjszakákon

Már kamasz koromban is horgásztam éjszaka. Gimnazisták voltunk, mikor barátommal Balatonra, akár a hideg november havában is elvonatoztunk, hogy estétől reggelig átdideregjünk egy-egy horgászatot. Fogogattunk angolnát, dévért, néha pontyot. A móló kövén, a damil öblébe tett konzervdoboz kapásjelzőnk hangos zörgéssel jelezte a kapást. A Dunán, a Dráván is éjszakáztam már akkoriban, amolyan „valami csak jön” alapon. Tudatosan, s főként harcsára, ezek még nem voltak komoly próbálkozások. Nagy változást az első „lehallgatott” sötétségek hoztak. Saját csónakom volt már akkoriban a húszas éveimben jártam…

2ok

3ok

Ma nem megyek haza, határoztam el azon a napon. Csendes idő ígérkezett, úgy gondoltam inkább megalszom a csónakban. Jobb így, mint még hazafelé is, majd hajnalban visszafelé is nyektetni a Trabantot. Hosszasan tanakodtam, hogy hol válasszam ki az alvóhelyemet. Végül egy zátonyos terület mellett döntöttem. Itt csendes tükröket képzett a folyó, melyek a mederrel is és egymással is összefüggésben voltak. Az aranyként csillogó homokpadok mezőkre osztották a sekélynek mondható vizet. Egyik ilyen homoksziget oldalához húztam a csónakot.

Előkészítettem a fenekező és a villantózó felszerelésemet is. A fenekező horgára élő kishalat tűztem és bevetettem az elérhető legmélyebb vízbe.  A folyó kissé lesodorta ugyan csalimat, ólmomat, de azért beállt lassan a zsinór, a botspicc. Így várakoztam. Hamarosan teljes sötétség lett. Persze akkoriban már nagy harcsákban is reménykedtem. Hamarosan meg is jött a kapás. Egy-két bólintás a bot végén és fogtam egy kisebb süllőt, mint általában máskor is. Nem is dobtam vissza a horgot. Gondoltam pihenek, alszom hajnalig, harcsa úgy sem jön. Ám az éjszakai pára, a hűvös, még éjfél előtt felébresztett. Fázósan kucorogtam, a csillagokat néztem, majd felkeltem, hogy egy kissé átmelegedjek. Csendben voltam. Nem úgy a Duna, mindenfelől élet locsogott. Keszegek, fehérhalak ugrottak, csobbantak innen is, onnan is. Snecik riadoztak repülőzve, különböző ragadozókkal a nyomukban. Egyszer csak, talán tíz méterre tőlem, nagyot buffantott valami. Kicsit össze is rezzentem, mert ezt a hangot nem igen ismertem. Harcsa! – gondoltam tüstént, de nem cselekedtem semmit. Furcsa és váratlan volt az egész. Néhány perc múlva, hajításnyira tőlem, a homokpad szélén ismét egy durranós cuppantás. Ezt is tisztán hallottam. Nem röstellem elmondani, azt gondoltam akkor, valami véletlen dolog az, amit hallok. A harcsák pedig rendre csak raboltak a zátonyos széleinél, miközben én egyre izgatottabban hallgatóztam. Talán fél óra elteltével fogtam meg a pergető botot. Nem volt annyi eszem, hogy a töréssel párhuzamosan járassam a kanalamat. Befelé kezdtem küldeni a műcsalit és még így is…

Az első dobások után lefelé indulok a rövid homokpadon. A kis sziget faráról dobok immár befelé. Egyszerű, de jól billegő kanalam félúton jár, mikor egy élő ránehezedést kapok. Főként a csukáknál szerzett rutinomtól vezérelve azonnal bevágok. A szívem ezerrel zakatolva konstatálja, valami van. Egyszerre görbül alaposan a bot és nyikkan meg az orsóm. Én pedig hátrálnék a homokpadon, de nincs hova, és a hal sem engedi. Fokozódó izgalmak közepette ő inkább a medernek fordul, s pillanatok múlva már szedi, húzza az orsóról a harmincas zsinórt. Azt sem tudtam, mihez kapjak, csak görcsösen kapaszkodtam a nyélbe. Az jókat nyaklott, vészesen görbült, nagy erőt közvetített. Tehetetlenségemben, ijedtemben, talán kicsit korán, de szorítani kezdtem a fékcsillagon. Biztos alig van már zsinórom – gondoltam rutintalanul s egyre jobban fokoztam az ellenállást. Nem sokáig.  Még egy-két másodperc folyamatos húzás, aztán fájdalmas hirtelenséggel pillekönnyűvé vált a bot. A szívbaj határán tekertem fel a zsinórt, a végén ott fityegett a villantó. Csak a hármas horog hiányzott, mert szétnyílott a gyári kulcskarika. Még a csónak is remegett alattam, mikor citerázó térdekkel ráültem megnyugodni. A rablások pedig folytatódtak. Úgy ahogy összeszedtem magam és a másik, a vastagabb anyagú „harcsás” kanállal folytattam. Dobáltam vele, míg csak el nem zavartam a körülöttem tobzódó bajuszosokat. Ez a villantó azonban már súlyos volt, nem a felszín közelében járt, így nem volt rá kapásom, mert a harcsák fent táplálkoztak. A csúffá tett, vékonyabb anyagú kanál táncolt a jó helyen, mint azt napközben a vízbe futó zsinór szögéből láthattam is. Persze lázas izgalmamban a karika, a horog átszerelése eszembe sem jutott. Sem felkészült, sem szerencsés nem voltam, csak élményeket szereztem azon az éjszakán.

4ok

5ok

Azt persze olyat, hogy a későbbiekben mindig harcsázni akartam. Mentem is sokszor, mégis két év eltelt, mire elkaptam az elsőt. Az ügyetlenségem gátolt a sikerben. Pedig az első, emlékezetes dunai éjszaka után még inkább tudtam, hogy éjszaka a harcsákat a víztetőn is kell keresni. Ezt a tapasztalatomat később a sikerélmények biztossá tették bennem.

Megyünk a horgásztanyára. Hurrá! Már sötét van a Dunán és én még mindig itt várakozom a sziget végen. Jó-jó, de hát itt beszéltük meg. Azt mondta a rokonom, sötétedés előtt itt van értem, ide evezzek be. Már egy órája sötét van, esznek a szúnyogok, s ő még mindig nem jön. Megvárnom muszáj, több mint tíz kilométert megyünk majd, ő húzatja le motor nélküli ladikom a tanyáig. Ekkor, durr, rablás a felszínen. – Hoppá, hiszen én addig…Máris a pergető cuccok után matatok. Könnyű kanál repül a zsinór végén. – Jézus! Az első dobásomra olyan rávágást kapok, hogy még a víz is szétloccsan a kapás pillanatában. – Jaj, jaj, ez megvan! Húz, de milyen jól húz. Ó csak nehogy szakítson,- próbálom rendezni magam, s észre sem veszem, térdig a folyóba lépek izgalmamban. A féken kicsit puhítok, hadd sírjon. Megy a hal, megy, megy, majd végre megáll. Karomban érzem erejét, mozdulatait.

6ok

7ok

8ok

Szemem kiguvad, de csak a sötétet látom. Pumpálom, vagy inkább csak húzom magam felé ellenfelemet. Zsinórt még alig nyerek, érzem amint időnként farkával a damilt üti a harcsa. Ettől megijedek, de már nincs nagy baj. A bajuszos kezd szót fogadni, lassan terelem kifelé. Egy-két perc múlva fellocsog méltatlankodó farka. Hogy vegyem ki? Mit csináljak? – jár az agyam lázasan, s a lapos homokpadon húzom, amíg csak tudom. Később ellenfelem megfeneklik, és én úgy ugrom rá, mint egy anyatigris. Valahogy megragadom a feje körül, és kijjebb nyalábolom. – Megvan húsz kilós? – kérdi bennem egy izgatott hang. – Nem, annyi nincs, de gyönyörű nagy hal,- így summázom, miközben mellém siklik egy motorcsónak. Zseblámpa villan rám és azonnal a harcsára is. A várva várt rokon alaposan hátba csap, majd két borillatú (a késés oka) puszit kapok az arcomra. Csomagolunk, irány a tanya. Ujjongva rázzuk bele öklünket az éjszakába. Boldogságunkat az sem zavarja, hogy hamarosan kiderül: a harcsám csupán nyolc kilós. Sebaj, emléke örökké az enyém maradt, a feledhetetlen elsők egyike volt.

Írta: Bokor Károly