The Fishing & Hunting Channel – Közép-Európa egyetlen lokalizált horgász-vadász csatornája

Tavaszi harcsa

A tél derekán már nagyon áhítozunk a szép tavaszi napokra, és a melegedő víz hozta horgász élményekre. Számomra a tavasz ígérete régen is az éjszakai harcsázás semmihez sem fogható, izgalmait hordozta. Szinte mindegy volt, hogy csak hallom az éjszakai rablások hangjait, vagy fogok a kisebb nagyobb bajuszosak közül, mennem kellett azonnal, ha üzent a tavaszodás. Nagyon jó visszagondolni a felejthetetlen kalandokra. Annál is inkább, mert néhány hét még elszalad és ismét itt lesz az idő…

Csendesen, ajtó csapkodások nélkül parkoltam az erdő szélében. Egészen közel a víz, felesleges zajokat nem szeretnék kelteni. Még lombtalanok a fák, de egy kis zöldes árnyalatot máris magukra öltöttek. Itt-ott zöldell a fű, illata van már a tavasznak. A melegedő földnek, az éledő természetnek az illatát érzem. A nap fénye beszurkál a fák közé, világos még az erdő. Világos és hangos a madárdaltól. Nagyon szeretem hallgatni őket. Kevés szebb van a világon, mint tavaszi trilláik, csivitelésük. Két fordulóra pakolok le a kiszemelt horgászhelyre. Féltve őrzött csalihalak, felszerelés, ruházat és egy szék az összes kellékem. Horgászatom színhelyén a part kissé szakadozós, gyökeres, talán két méterig mélyülő. Ez a mélység középvízig egyforma onnét a túlpart felé már sekélyedik a víz. Az elmúlt éjszaka innét hallottam egy-egy rablást. Ezért most itt készülődöm harcsa lesre. A helyes helyválasztás döntő dolog. Ráérzésből, máskor tapasztalatok alapján igyekszem dönteni. Gyakran meglepnek azzal a bajuszosok, hogy milyen lehetetlen helyeken képesek felbukkanni. Térdig érő vizekben, dzsungel sűrűségű helyeken is hallatják rablásaikat. Ha engedik a körülmények oda is érdemes követni őket. Most nincsen nehéz dolgom, választott helyem viszonylag kényelmes. Karba font kézzel kémlelem a holtágat. Azon tépelődöm, milyen simán faképnél hagyhatna egy igazán nagy harcsa.

Ha nagyon megindulna, hamar tudna akadót fogni. Végig mustrálom az összeállítást, 70-es zsinórom kissé megnyugtat és erősek a kétrészes nyelek is. Fonott madzag szóba sem jöhet, az eleven csalihal rögtön összegubancolná. Széthúzom a csalihalas spiccbotot, hátha beesik valami jobb bodorka. Alig szúrom át a csontik farkát, fickándoznak is rendesen. Sneci nem jár erre, egy- egy karika vagy bodri szokott lenni a zsákmány. Hopp már itt is a kapás. Te jó ég napkárász! Még soha nem fogtam itt e színpompás halacskát. Pillanatig megcsodálom, s eszembe jut róla sok gyerekkori pecálás. Diszkrét kis csobbanás, se napsi, sem gyermekkor nincs már a felszínen. Lesem tovább a piciny úszót. Billegteti, ráncigálja azt a tavaszi siserehad. Egy-egy vaskosabb törpe is beleszól a dologba. Sikerül fognom egy combosabb bodrit. Hat csalihallal várom a sötétedést. Fogyni kezdenek a fények. Alaposan megnézek, betájolok minden tereptárgyat úgy a vízben, mint mellettem a parton egyaránt. Lámpát csak ritkán kapcsolok, nem szeretem hivalkodó fényével összetörni az éjszakai harmóniát. El is ijesztheti az éppen közelben lopakodó halakat. Ágasaim stabilan lebököm, nyeleim pontosan a csalihalak irányában kell, hogy mutassanak. Fontos ez, hisz így lehet azonnali és pontos a bevágás. A vörös fények a vízre csorgatják a parti fákat, ott tükröződnek, csillognak ágaik.

2-Tavaszi-harcsa

Óvatosan ejtem be az első csalit, az mégis nagyot csobban. Nemsokára a második is a helyére kerül. Jól látom, amint a halak körkörös táncukat járják a felszín alatt. A rafinált összeállítás kényszeríti őket a felszín közelébe. Zsinóromon öblösítek, a nehezített kapásjelző karikáim így szépen belógnak. Minden rendben – nyugtázom. Hátradőlök kisméretű, de annál kényelmesebb székemben, összes érzékem a természeté. Mint egy ragadozó olyan vagyok magam is. Csak kissé fázósabb, mert percek múlva már fészkelődöm is. Elmosolyodom arra a gondolatra, hogy egy jó kis tüzet kellene raknom, esetleg mellé bekapcsolni valami zenét. Úgy aztán nem nagyon kellene a halakat várnom. Beöltözöm, de még nem veszek magamra mindent. A víz szélén loccsan valami, egyébként csend van. Madár már nemigen füttyent, ki-ki éjszakai helyét keresi. Súlyos, alig hallható szárnycsapásokkal bagoly vitorlázik el a közelemben. Érzem, a csend ellenére mozog az erdő. Valami más van a levegőben, mint egy- két hete volt. Bár nem szólnak még szerelmesen a békák, nem fürdenek még a halak, azért már ők is éreznek valamit. Tegnap ugyan nem volt még kapásom, de hallottam az első rablásokat. Talán a régi időszakok élményei, talán a fogás reménye, ami kicsal ilyenkor mindig a vízpartra. Egy biztos itt kell lennem az első tavaszias éjszakákon. Jelzőkarikáim aprókat ugrándoznak, dolgoznak a csalihalak. A harcsák remélem itt laknak a közelben. Tenyérnyi kishalaim felkelthetik figyelmüket. Folyton azt látom magam előtt, hogy óvatosan, szinte lebegve a vízben közeledik egy fekete foltos nagybajuszú.

Ráfordul a csalim irányára s úgy terem ott a közvetlen közelében, mintha a semmiből bukkanna elő. Csak a kishal érzi meg, hogy valami történik. Egy utolsó riadt, menekülő táncot jár, de távolodni nem tud. A harcsa pedig ott van, mint a végzet maga. Ezt a helyzetet képzelem el sokszor, mert valahogy így történhet. Teljesen besötétedik. Feketén fénylik a holtág öreg háta. Az égbolt nagyobb részét felhők takarják. Várakozva révedezem. Valami meg-megzörgeti a szemközti nádast. Még néhány évtized, esetleg több és az a nádas áthúzódik ide a lábam elé, feltöltődik majd a meder, átalakul, elöregszik, majd meghal ez az öreg holtág is. Csak egy horpadás lesz majd egy ideig, meg néhány fűzfa, ami a hajdan volt Duna darabra emlékeztet. Kár érte – sóhajtok magamban.  Karikáim állandó mozgása tartja éberen figyelmemet. Kövéredik az éjszaka. Még egyetlen rablást sem hallottam. Összébb húzom magamon a ruhát. Lehet, hogy ma nem fog történni semmi? – gondolom éppen, mikor hatalmasat pendülve vágódik jobb oldali nyelemhez a jelzőkarika. Tigrisként vágódom a horgászbot fölé, máris lendül a bevágás. Megvan, érzem, ül a horog, azonnal vissza is rúg az eleven erő. Nyekken egyet a fékem, kezemben alaposan görbül a horgászbot. Szívem a torkomban, vagy még feljebb jár, nem tudom, de máris helyrebillen az eszem. Beejtem kissé a spiccet, ballal orsózom a zsinórt, majd húzok egy alaposat a nyéllel. A hal pedig visszatelefonál, ő is igyekezne zsinórt nyerni. Sem neki, sem nekem nem sikerül egy darabig, de érzem, az erősebb én leszek.

3-Tavaszi-harcsa

Balra indul, másik csalim irányába. Hátrálok két lépést, közben mégiscsak nyerek zsinórt. Határozottan balra irányul az ellenfelem húzása, így felém is közeledik. Nem valami erős legény, egyre hidegebb fejjel irányítgatom. Azért még egy jót iramodik, majd folyamatosan vezethetem magam felé. Közben jókat kiflizik. Istenem de jó érzés ez! A nagy peremfutóra szakaszosan szedem fel a zsinórt, mert a bottal immár vezényelhetek a halnak. Izgalmas pillanat, összetörik előttem a víz sötét selyme. Loccsanva méltatlankodik a harcsafarok, miközben kiemelem a felszínre buksi fejét is. Megtartom. Penderedik egyet, majd teljes csendben várakozik sorsára. Óvatos, de határozott mozdulattal tolom alá széles keretű merítőmet. Bele is csusszan, csuklómban érzem rúgását és súlyát. Még egy pillanat és elszakítom éltető elemétől. Feljebb megyünk a meneteles parton, az első nagy fák lábaihoz terítem ki a bajuszost. Hosszúnak tűnő pillanatokig állok felette, csak a szívem zakatol még hevesen, amúgy készül helyre állni a nyugalom. Megvan az első tavaszi harcsám – mondogatom magamnak, és oda kuporodom a méltósággal viselkedő, öt kiló körüli halamhoz. Elsősorban azért, hogy megszabadítsam a horogtól, de talán másért is…

Írta: Bokor Károly