The Fishing & Hunting Channel – Közép-Európa egyetlen lokalizált horgász-vadász csatornája

Vadászéletek 3. – Horthy Jenő

A Horthy-család a szokványos vidéki földbirtokosok életét élte Kenderesen a 19. század második felében. A családban a férfiak helyzetüknek megfelelôen vadásztak; ekkor az Alföldön még kevés volt a vad, a fogoly, a nyúl, viszont nagy tömegben fordult elô a vízivad.

Horthy Jenô Kenderesen született 1877-ben, három évet járt Sopronban iskolába, majd Debrecenben lett kollégista, a piaristáknál érettségizett. Egy itteni olvasmányélménye (Piter Maritz, dél-afrikai búr telepes írása) keltette föl benne Afrika iránti érdeklôdését. Erdélyben, báró Wesselényi Béla támogatásával kezdett titokban vadászni, lovagolni, apja ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a fiú sikertelen berlini jogi tanulmányait Debrecenben folytassa. Az elsô világháborúba önkéntes huszárként vonult be, és ebben az idôben vált lovas versenyzôvé.

Szenvedélyesen lovagolt, vadászott – miközben sokat szórakozott, párbajozott is. Már a század végén (1896) bekapcsolódott az erdélyi falkavadászatokba. Szezonban hetenként hat napot vadásztak – ha hó volt, hetet –, elôször az Erdélyi Falkavadász Társulat tagja volt, az I. világháború elôtt azonban még több további vadásztársaságban is megfordult. A kort a lovas, a hajtó- és kutyás vadászat jellemezte – nagy élvezettel emlékezik meg a zsuki falkáról –, de mentek siketfajdra (a nyírfajd itt a 19. század közepétôl nagyon megfogyatkozott), ôsszel gödörbôl libára, kacsára vadásztak a Hortobágyon, nyáron pedig apró- és vízivadra.

A Keleti- és a Déli-Kárpátokban a rideg vadászatnak hódolt, Maderspach Viktorhoz hasonlóan ûzte télen a vaddisznót, hóban sátorozott, vagy széltörésben, szénaboglyában aludt (a többnapos társasági vadászatok során azonban egy-egy hajtás után a társasági elvárásoknak megfelelôen szmokingban ebédeltek vagy vacsoráztak.

A háború után ménesgazda, tréner, lovas versenyzô, az ugratós lovaglás megszállottja. Vadász- és versenylovak tenyésztésével, a félvadon élô ménes lovainak a betörésével foglalkozott.

1905-ben utazott elôször Afrikába vadászni, majd a háború elôtt még egyszer. A két világháború között többször is eljutott ide, Kelet-Afrikába, Kenyába és Tanganyikába szervezett szafarikat, járt Egyiptomban, Szudánban, Kongóban. 1934-ben a Távol-Keleten vadászott (Indo-Kína, Korea).

Életérôl, vadászatairól és a lóhoz kötôdô szenvedélyérôl olvasmányosan megírt, jó humorú, világfira jellemzô könyvében ad számot. Írásait közölte a Nimród folyóirat is. Korának neves vadászai mellett (Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Bánffy Endre és Miklós, Zichy Jenô, Vass Béla, Wesselényi Miklós és sokan mások) az akkori politikusok (Tisza István, Bethlen István) is megjelennek írásában. Élvezetes módon mutatja be a kiegyezés utáni és a két világháború közötti fônemesség vadászatait. Az „Egy élet sportja Vadászat-Lóverseny-Falka” címû könyv (1937-ben jelent meg a Franklin Társulat kiadásában) sikerét mutatja, hogy kiadták angol (1939) és német (1944) fordításban is.

Kittenberger Kálmán „Vadász- és gyûjtôúton Kelet-Afrikában” címû könyvében gyakran említi Horthy Jenôt (aki támogatta a könyv megjelenését, és elôszót írt hozzá), valamint Horthy Istvánt, az unokaöccsöt, aki felvételeket készített az afrikai vadászatokról; a legérdekesebbek ezek közül az elefántvadászatok, amelyek sok izgalmat jelentettek. Horthy könyvében pedig Széchenyi-felvételek találhatók.

Horthy Jenô Afrikában legszívesebben elefántot lôtt. Az oroszlánról meglehetôsen lenézôen nyilatkozott, viszont ahogy írja – „az elefántvadászat az igazi sport” – és ennek részleteit is szívesen ecseteli könyvében. Érdekesen meséli el például, hogy hogyan sikerült egyszerre kettôt is elejteni, holott erre nem is pályázott; egy alkalommal már sötét volt – idézi fel –, amikor egy meglôtt és sebzetten fekvô elefántnak megadta a kegyelemlövést, a lepattant golyó azonban megsebzett egy másikat, így kénytelen volt azt is meglôni.

Könyvében több életszerû, egészségügyi megfigyelésrôl számol be. Ilyen a cecelégyrôl tett megjegyzése, amely akkor nagy veszélyt jelentett az emberre az álomkór terjesztésével. A másik betegség fertôzését szúnyogok hordozták, ez a sokfelé, gyakran elôforduló malária volt. Kellemetlenségek sorozatának okozójaként említi a hangyákat, amelyek egyszer egy ígéretes elefánt lelövését hiúsították meg, amikor a lövés elôtti pillanatban tömegével zúdultak a nyakába; hasonló a termesz, amely minden tábori holmit szétrág.

Érdekesek Horthy afrikavadász-társainak kalandjairól tett megjegyzései – túl a már említetteken –, megemlékezik itteni elôdjérôl, Teleki Samuról, közös vadászaton vett részt Almásy Lászlóval, Wenckheim grófnôvel, akinek bátorságát és vadász sikereit nagyra tartotta. Elefánt- és tigrisvadászat iránti vágya vitte a Távol-Keletre.

A háború után, 1949-ben sikerült még egyszer Tanganyikába utaznia, és itt viszontlátott néhány kedves régi ismerôst.

Amikor bátyja, Horthy Miklós kormányzó és családja Németországban volt házi ôrizetben, meglátogatta fogoly rokonait. Mindenki nagy csodálkozására a német ôrök engedélyezték a látogatást. Gróf Edelsheim Gyulai Ilona a könyvében (Becsület és dicsôség) Horthy Jenôrôl is megemlékezik. Az itt közölt fényképek között van egy, amelyen az egész, Weilheimben számûzöttként tartott Horthy-család látható, és ezen fölfedezhetjük Horthy Jenôt is; a kép alatti írás – „Családi idill Weilheimben, még Jenô bácsi is velünk van”. Ezt követôen csak versenylovai érdekelték, melyeket a németek Bergstettbe szállítottak.

Horthy Jenô Svájcban halt meg 1953-ban.

Az Egy élet sportja címû könyvet félig önéletrajznak tekinthetjük, hiszen a II. világháború és az utána következô idôszak eseményeit már nem tartalmazza. De Horthy Jenô addigi életérôl hiteles keresztmetszetet ad, kezdve a kenderesi gyerekévektôl az erdélyi alsózsuki falkahajtásokon, az afrikai, ázsiai és a két világháború közötti hazai vadászatokon keresztül a lovak iránti szeretetéig. Jó stílusban, helyenként anekdotázva megírt könyve ôszinte; eredményei és sikerei mellett számot ad kudarcairól, hibáiról-hibázásairól, stiklijeirôl, „csonttöréseirôl”. Élvezetes olvasmány, különösen azoknak, akik a 20. század elsô harmadának hazai és külföldi fôúri vadászatai iránt érdeklôdnek.

Dr. Csôre Pál