The Fishing & Hunting Channel – Közép-Európa egyetlen lokalizált horgász-vadász csatornája

Vadásztársunk, a magyar vizsla – 12.rész

A vizsla tanításának egyik alapeleméhez érkeztünk. Minden vizslának, így a magyar vizslának is kitűnően kell dolgoznia szárazon és vízen egyaránt, akkor is, ha elismerjük, hogy az igazi vízi vadászkutyák a szetterek és a retriverek, az utóbbiak közül pedig főleg a Labrador. Tegyük hozzá, hogy láttam már ezekből is csapnivalóan rosszat, és magyar vizslában is „Mark Spitzet”! Mindenes vadászkutyaként viszont egyik sem érhet fel a magyar vizslához.
A vízhez szoktatásnál nem mindegy, hogy tavaszi vagy őszi „kelésű” a tanítványunk. Nyilvánvaló, hogy a víz megszerettetésének nem a tél az ideális ideje, hanem a minél melegebb nyár. A legnagyszerűbb, ha tikkasztó hőségben egy másik, vizet szerető kutyával sikerül bevezetnünk tanítványunkat ebbe a szokatlan közegbe. Ilyenkor szinte automatikusan megy a vízbe a másik után, mivel fiatal, játékos még, és maga a víz is kellemes, hűsítő érzés számára.

01

Az esetek többségében viszont nincs segítőtárs. Többféle módon oldhatjuk meg a feladatot. Legelőször próbáljuk spontán küldeni a vízbe, mindenféle fondorlat nélkül, mert egyes kölykök alig várják, hogy vizet lássanak, és Isten tudja, milyen genetikai parancsnak megfelelve, ész nélkül rontanak bele. Azért ez ám a ritkább! Alapesetben először körbe szokta rohanni a kisebb vizet, majd elkezd belőle inni, később valamilyen, a víz szélén ringatózó szemétért, letört ágacskáért benyúl ilyenkor zsiráfméretre nyúlt nyakkal, és próbálja kivontatni a partra. Na ez már jó kiinduló alap a vízbe küldéshez! Segítsünk neki, vagy dicsérjük meg, ha magától sikerül kifuvaroznia a zsákmányt. Ezután törjünk le az ágból egy jó arasznyi darabot, a maradékot meg ügyesen tegyük magunk mögé úgy, hogy a kutya figyelmét elkerüljük. A letört darabkát dobálgassuk egyik kezünkből a másikba, néha kiejtve, de elkapva az orra elől, hogy minél jobban akarja megkaparintani.

02

Mikor már jól felkeltettük az érdeklődését, „véletlenül” beleejtjük a fadarabot a vízbe, és azonnal izgatott hangon, félig suttogva, de játékosan biztatjuk, hogy hozza ide. Ha korábban már próbálgattunk vele otthon ezt-azt elhozatni, akkor egészen biztos, hogy utána fog menni, különben is csupán egy méterről van szó. Vigyázzunk arra, hogy a partszakasz ne gyorsan mélyülő legyen, mert ha rögtön elmerül a hevesen befelé induló kölyök, az egészen biztos kellemetlen bevésődéssé fog alakulni, és sokkal tovább tart majd ennek a munkának a kidolgozása. Tehát először talán még úsznia sem kell, mert még eléri a nélkül is. Kétszer elhozatjuk így, hatalmas, széles gesztusokkal dicsérve a teljesítést, aztán egy fél méterrel beljebb dobjuk a tárgyat, mert tudjuk, hogy a fokozatosságra kell építeni mindent (ezen az emberi faj is elgondolkodhatna néha). Ha éppen csak elmerül a kis teste, és ha nagy benne az elhozás ösztöne, akkor annyira az apporttárgyra fog koncentrálni, hogy észre sem fogja venni, hogy már úszott két ütemet. Az esetek jó részében viszont az szokott történni, hogy elvesztve lába alól a talajt, nyomban elkezd csapkodni, mint egy vízimalom lapátja, és egy helyben áll gyertyaszerűen, nem halad semerre, mert csak keresi a talajt a hátsó lábával. A legjobb ilyenkor, ha utánanyúlunk, még ha bele is kell kissé gázolnunk a vízbe, és kiemeljük a víz színére a farkánál fogva, majd enyhén megtoljuk a bot felé.

Hamar rá fog jönni, hogy miről is van szó, és mindig jobb lesz a technikája. Érdekes módon, a kihozatal már nem szokott gondot okozni, mert az új közeg megismeréséből fakadó meglepettség azért kifelé jobban hajtja az ifjoncot. Az is előfordulhat, hogy a befelé úszás, ha kicsit csapkodó is, de tud vele haladni, viszont a tárgy ráfogása után, a megforduláskor kezd el süllyedni, és egy helyben kapálózni. Ilyenkor nagyon játékosan, felemelt hangerővel próbáljuk hívni, ránk terelve a figyelmét, ezzel együtt elvonni a talajkeresésről. Fogja szegény, el nem eresztené a botot az istenért sem, mintha abba akarna kapaszkodni, ezért azt is tehetjük az ilyen növendékkel, hogy egy vékony madzagot kötve az ágacskára, azzal kezdjük vontatni, azaz a kutyát a vízre felfektetni, mert ez a lényeg! Ha már fel tud rá feküdni, hamar megoldódik a probléma.

Én a nyári születésű almot már 6-8 hetes korban viszem le az anyjukkal a vízre. Rögtön elsőre bemennek az anyjuk után, mint a vadkacsák, egyetlen csapkodás nélkül. Érdekes módon, ezek a kiskutyák a következő nyárra teljesen elfelejthetik a bébi korú „hallá változásukat”, és egyik-másik ugyanúgy elkezdheti a csapkodást, mint az, amelyik korábban nem látott vizet.

04

A már nem kölyök fiatal kutyáknál alapvetően döntő fontosságú a víz megkedveltetésében, ha az apportírozást (kora függvényében) már kiválóan tudja. Ha az apportját bedobjuk, onnantól már csak azt akarja elhozni tűzön-vízen át. Nem törődik vele túlságosan sokat, hogy megváltozott a terep körülötte, csak megy előre, ahogy tud, és hozza is a bedobott tárgyat. Itt is előfordulhat, hogy még kellő rutin híján, erősen csapkodva próbál úszni. Ilyenkor egy súlyosabb apporttárggyal kell próbálkozni, amit nem tud kiemelni a vízből, hanem a fejét a vízen tartva, takarva maradt lábakkal tud vele csendben úszni.

Aranyszabály, hogy semmiképp ne erőszakoljuk a vízbe a kutyát! Amelyiket ily módon próbálják vízszeretetre szoktatni, abból sosem lesz igazán jó „vizes kutya”. Megint csak hangsúlyozom a fokozatosságot: lassan jársz, tovább érsz!

Mindezek után jöhet a vadréce kihozása mély vízből. Semmi különös nem történik, mint az, hogy a bedobott tárgyat egy kihűlt vadkacsára cseréljük. Természetesen csak olyan kutyával próbálkozzunk, amely már ismeri a feladatot szárazon, így semmiféle probléma nem adódhat a vízben sem. Viszont megfigyeltem, hogy amelyik kutya szárazon nem akar felvenni valamit, de a vizet szereti, és úszni is tud, ha a tárgyat vízbe dobjuk, hozzáúszva mintha bele akarna kapaszkodni, ráfog, és gond nélkül kihozza.

Előfordul a gyakorlatban, hogy a szárnyazott réce vízbe esve elkezd a nádas felé úszni, majd rövidesen eltűnik a szemünk elől. Ilyen esetben kutyánknak az orrára kell hagyatkoznia, és a vízen hagyott szaganyagot követve, meg kell keresnie a kacsát akár a víz alatt is, és vagy megfognia, vagy puska elé kell terelnie. Ezt a feladatot külön nem kell tanítani, hisz a mezei vonszalékoknál megtanultuk a csapakövetést, csak a munka itt vízen történik. Ennél a feladatnál a gyakorlat teszi a mestert.

A vízi munka során adódik olyan helyzet is, amikor jól kell tudni irányítani a kutyát, amit szintén szárazon tanítunk meg, és ennek a vízben is működnie kell. Annyival még könnyebb is a dolgunk, hogy a haladási sebesség jóval kisebb, mint a mezőn, ahol a rohanva kereső kutya előtt felpattanó nyúl után egy sípjelre hasaltatni valamivel nehezebb, mint egy lassan úszó kutyát a vízben irányítani.

Végezetül szíves figyelmükbe ajánlom egyik kis filmanyagomat, a vízi apport magasiskoláját. Ha valakit érdekel, egy rövid videórészletben megtekinthető a www.h-maroti.hu honlapomon. A galériára klikkelve lejjebb kell görgetni, ahol megjelenik két kis fekete négyzet, melyekre ráklikkelve rövidesen elindul a néhány perces anyag. Az egyiken a mamától tanuló kölyök vízből elhozása látható, a másikon egy abszolút hibátlan vízi apportot mutatunk be Micivel, ahogy valaha a nagykönyvben meg volt írva. Megrázkódni a kutyának csak a feladat teljesítése végén szabad, azt is külön parancsra!

Forrás: Nimród Vadászújság