The Fishing & Hunting Channel – Közép-Európa egyetlen lokalizált horgász-vadász csatornája

Vadászéletek 1. – Rudolf trónörökös

Habsburg Rudolf Ferenc Károly József (Laxenburg, 1858. aug. 27. – Mayerling, 1889. jan. 30.) fôherceg, osztrák–magyar trónörökös, I. Ferenc József és Erzsébet egyetlen fia gondos nevelésben, a kornak megfelelô általános és katonai képzésben részesült, s nagyrészt polgári oktatói közt nemcsak neves egyetemi elôadók, de – mint a magyar trón várományosának, 1867 óta – magyar tanárai is voltak (Rimely Károly, Rónay Jácint, Bartos János). Tanulmányainak befejezése, ill. nagykorúvá válása (1877) után – helyzete folytán inkább kényszerûen, mint meggyôzôdésbôl – katonai pályára lépett. Hadseregbeli tisztségét betöltendô, 1878–83 között Prágában állomásozott; 1881-ben nôül vette Stefánia hercegnôt, II. Lipót belga király leányát. Lánya, Erzsébet fôhercegnô születése után (1883) a fôhercegi pár visszaköltözött a fôvárosba, Bécsbe. Az uralkodó ez évben altábornaggyá, 1888-ban a gyalogság fôfelügyelôjévé nevezte ki a trónörököst, aki azonban szívesebben foglalkozott „polgári” tudományokkal. A felvilágosodott szellemû – a magyar nemzetet megértô, számos másik mellett annak nyelvét is mind szóban, mind írásban tökéletesen bíró – fôherceg sokat utazott, s különösen az ornitológia és az etnográfia, továbbá az irodalom, a mûszaki és a politikai-gazdasági ismeretek terén tett szert tiszteletre méltó jártasságra, amellett tehetséges zsurnaliszta volt. Életében több írásmûve és számos újságcikke jelent meg (ez utóbbiak jórészt névtelenül). Ornitológiai, földrajzi, néprajzi, útleíró munkák öregbítették nevét; az ô kezdeményezésére és közremûködésével született meg Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben c. enciklopédikus összefoglaló munka, az ún. „Trónörökösmû” (1886–1902, 24 köt.; a magyar kiadás elôkészítôje Jókai Mór). Az összetett személyiségû, kivételesen tehetséges, nagyra hivatott, de köz- és magánélete szempontjából egyaránt szerencsétlen fôherceg 1889 elején, mindmáig kiderítetlen módon, erôszakos halált halt a mayerlingi vadászkastélyban.

„Ô maga is új, komor példát adott halálával a zöld céh babonájának, miszerint a lövész egy fehér vad leterítéséért erôszakos halállal lakol. Rudolf lôjegyzékén szerepelt egy fehér tízes szarvas, amelyet a potsdami királyi vadasparkban terített le 1878. március 6-án…” (O. von Mitis)

A lélektan tudománya kapcsolati konfliktusnak nevezi azt a jelenséget, amelynek késztetésére Habsburg Rudolf fôherceg, a hajdani Osztrák–Magyar Monarchia trónjának várományosa egész, rövidre szabott életében folyamatosan és kétségbeesetten próbálta elnyerni szülei szeretetét és helyeslését. Önértékelési kételyei, az érzés, mely szerint nem méltó arra, hogy apja fia legyen, egész életét végigkísérték; a kellemetlen élmények között az egyetlen kivételt a vadászat jelentette, amelyre Ferenc József biztatta fiát, s amit szabad idejükben együtt ûztek – ez a közös érdeklôdési pont volt talán a legmeghatározóbb kapcsolat a császár és a trónörökös között. A rendkívül értelmes, érzékeny fiú hamar megértette, hogy sikeres vadásszá válva nyerheti el a legbiztosabban az általa olyannyira félt és csodált apja érdeklôdését, szeretetét és elismerését. Komoly állattani, fôként madártani érdeklôdése folytán, sokkal inkább megragadta ôt az állatok becserkelése, szívesebben tanulmányozta, figyelte meg ôket természetes környezetükben, minthogy lelôje ôket, csupán az udvari vadászatok lôjegyzékét gazdagítva ezzel. Az ifjú herceget nem vonzotta az, ami a Habsburg család többi tagjának – némelyek esetében már-már kétes értékû – kedvtelése volt; így fôként Ferenc Ferdinánd fôhercegé, akit környezete árulkodó módon csak úgy emlegetett: a „Lövô”, aki Rudolf korai halála után a trón örököse lett, s akit 1914-ben Szarajevóban meggyilkoltak. Rudolf számára, aki olyan szellemi adottságokban bôvelkedett, melyek magasan rokonsága fölé emelték, a vadászat elsôsorban a cél elérését szolgáló eszközt jelentette. „A Habsburg-ház értelmiségije” jó újságíró volt, tehetséges író, fôképpen pedig természettudós, aki ornitológusként minden valószínûség szerint kora egyetemi professzorainak a szintjén állt.

Vesszôparipája, gyermekkorától kezdve, a madártan volt. Már korán megpróbálta írásban rögzíteni a madarak természetes viselkedésével kapcsolatos megfigyeléseit; tizenkét évesen több mint százoldalas munkát írt a sasvadászatokról. 1876-ban elvállalta a Madártani Társaság védnökségét, s igyekezett személyes kapcsolatba lépni a kor neves ornitológusaival; Alfred Brehmet, a század leghíresebb zoológusát az 1873. évi bécsi világkiállítás alkalmával ismerte meg, és négy évvel késôbb már oly meleg barátság volt köztük, hogy Brehm Az állatok világa második kiadásának madarakról szóló két kötetét a trónörökösnek ajánlotta.

Hosszú évekre szóló barátság és munkakapcsolat alakult ki köztük – az érzékeny lelkületû, sokra hivatott, szülei és a bécsi udvar zárt környezete által kevéssé megértett, lázadó szellemû, a korabeli Monarchiának, valamint atyjának – ôfelségének, a császárnak – hivatalos politikai eszményeit liberálisan tagadó „polgár-herceg” (aki szívesebben lett volna köztársasági elnök, mint koronás uralkodó) és a Darwin tanait követô, protestáns, szabadkômûvességét nyíltan vállaló tudós között. Rudolf és Brehm tudományos szempontból, közösen értékelte a mindenkori vadászzsákmányt: nem „udvari vadászat” volt ez – itt nem az elejtett vad mennyisége, nem a kapitális agancs számított, hanem a gyûjtött anyagnak a tudomány szempontjából való jelentôsége, amelyhez elejtôje akadémiai alapossággal közelített. Közös vadászutak, expedíciók alapozták meg ezt a barátságot, vele az ifjú trónörökös e területen folytatott tudományos tevékenységének hírét és elismertségét a szakmai körökben is: igen sok értekezése jelent meg az ornitológiai társaság közleményeiben, a Cabanis címû vadászújságban, sôt Az állatok világa (a Madarak kötet kányáról és a barna réti héjáról szóló fejezetének) késôbbi kiadásában is. Így született jelentôs sikert arató útirajza, a Két hét a Dunán 1878-ban, majd jelent meg egy évvel késôbb – már névvel vállalva – a Dunai utazás, s lett az író a bécsi Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a budapesti tudományegyetem díszdoktora stb., mely megtiszteltetéseknek örült, ugyanakkor mindig tiltakozott az ilyetén gesztusok, a hízelgô megnyilvánulások ellen, nem érezvén magát méltónak arra, hogy a tudomány „felszentelt papjainak”, hivatalos mûvelôinek körébe léphessen, mert apja ellenállása folytán sohasem tudta érvényesíteni leghôbb vágyát: azt, hogy polgári egyetemi képzésben, elismert tudományos felkészítésben részesüljön.

Az 1879 tavaszán, Spanyolországban tett útja teljesen a madártan jegyében és Brehm szolgálatában állt; még egy új pacsirtafajt is felfedeztek, melynek – hajójuk, a Miramar nyomán – a Galerida miramare nevet adták. A szabadelvû zoológusnak a fôhercegre gyakorolt befolyása oly meghatározó volt, hogy az udvari körök, majd a császár személyes hatására idôvel eltávolították a trónörökös környezetébôl; ám levélváltás útján folytatódó, „a szellemi munkában egyesítô” barátságuk sohasem szakadt meg.

1880–81-ben a trónörököst utazni küldték Egyiptomba és a Szentföldre, persze a megfelelô udvari kísérettel, kifejezetten vadászati céllal – láthatóan Rudolf volt az egyetlen, aki az ókori mûemlékek iránt is érdeklôdött. A kíséretében lévôk megjegyezték róla, hogy az elejtett vadról, madarakról és egyebekrôl, oly részletes és pontos méréseket, feljegyzéseket készített, „…mintha épp Ausztria trónörökösének kellene megmutatnia, milyen az alapos zoológus”. Ezt megelôzôen, 1880 ôszén a trónörökös és kísérete, amelyben ezúttal a vadászfestô Pausinger is helyet kapott, hosszú utazást tett Magyarország vadászterületein. Errôl is írt; most is, mint mindig, Brehmhez hasonlóan, romantikus módon idézte meg az állatok, a szabad természet világát. Ám érdekes módon – ellentétben apjával, a császárral, aki az egyszerû erdôjárók társaságát kedvelte –, a vadászatokon a fôrendiek, az arisztokraták társaságához vonzódott. Különösen szívesen érintkezett, sôt lépett bizalmas, bensôséges barátságra magyar fôurakkal: így Károlyi István és Teleki Sámuel gróffal – utóbbit erdélyi otthonában többször is felkereste –, 1887 ôszén pedig gróf Festetics Tasziló keszthelyi kastélyában vendégeskedett. Teleki grófot, a késôbbi híres Afrika-kutatót 1881-ben, újdonsült képviselôként mutatták be Rudolfnak és feleségének, Stefániának, s már az év ôszén Görgényszentimrére utaztak, ahol a trónörökös nem csak a vadászatnak, de másik szenvedélyének, a néprajznak is hódolhatott. Utóbb rendszeresen ellátogatott ide, magával hozva az európai udvarok notabilitásait. Mayerlingig még hét ôsz adatott meg számára – ebbôl ötöt itt töltött. A két férfi egyre többet volt egymás társaságában – nem csak vadásztak, de hosszabb utazásokat is tettek együtt –, s a helybeliek még száz évvel késôbb is emlegették, hogy Samu gróf valaha itt, a kastélykert vén fái alatt udvarolt Stefániának. A hosszú évek alatt érlelôdött barátság nem merült ki a közös vadász- és turistaélményekben – a Monarchia trónörökösérôl lévén szó, nyilvánvalóan fokozott közérdeklôdésre tarthatott számot, sôt a politikusok is figyelemmel követték. Rudolfnak minden bizonnyal jelentôs szerepe volt a sáromberki utazó afrikai expedíciójának indíttatásában és elôkészítésében is; a Földrajzi Társaság tiszteletbeli elnökeként ô ajánlotta útitársául fiatal szárnysegédjét, Ludwig von Höhnel sorhajóhadnagyot is, az utazás lelkiismeretes krónikását…

Élete vége felé, mind boldogtalanabbra forduló házasságának, lelke fokozódó ûzöttségének évei alatt a trónörökös egyre gyérebben vadászott – minél mélyebb lett a szakadék apa és fia között, annál kevesebb kedvet érzett hozzá. Mígnem bekövetkezett az elkerülhetetlennek látszó végkifejlet. De valóban az volt?

Mayerling, Rudolf – máig csaknem mindenki által öngyilkosságként elkönyvelt – halálának színhelye nem csupán az ô, de az egész Osztrák–Magyar Monarchia elmúlásának is szomorú szimbólumává vált. Mayerlingben, a meséket suttogó bécsi erdôben, a fôvárostól alig húsz mérföldre állt a trónörökös vadászháza. Csak néhány évvel halála elôtt vásárolta és hozatta rendbe: a kastély kitûnô vadászterületen feküdt, ugyanakkor közel volt Bécshez, így gyakran felkereshette. A regényes szépségû vidéki kastély az agyonhajszolt trónörökös igazi menedéke lett. Félreesô helyen állt – így Rudolfnak nem kellett ügyelnie az etikettre, sem holmiféle ellenôrzéstôl tartania. Felesége, Stefánia viszont nem kedvelte Mayerlinget…

Hogy mi történt ott az 1889. január 29-érôl 30-ára, a keddrôl szerdára virradó éjszakán, ma sem tudjuk igazán. A hajdani Európa talán legszívbemarkolóbb drámáját, a XIX. század legérthetetlenebb történelmi rejtélyét, mely hihetetlen zavart idézett elô az uralkodócsalád és a birodalom életében, kitörölhetetlen nyomot hagyva az emberiség történetében, azóta is sokféleképpen magyarázzák. A közvélekedés – és a körülményesen megszületett hivatalos vélemény – szerint az „intelligens, ám depresszióra hajló, ragyogó eszû, de állhatatlan természetû” trónörököst mind magán‑, mind pedig hivatali életében balszerencse üldözte. Érzelmi és politikai kudarcából nem látván más kiutat, a csalódások elviselhetetlené vált súlya alatt úgy döntött, hogy végez magával és még csaknem gyermek szerelmével, a tizenhét éves Vetsera Máriával, meggyôzve a romantikus lelkületû leányt, kövesse ôt a halálba. A szerelmesek a mayerlingi találkán látták egymást utoljára…

A „végleges” változat szerint mindketten öngyilkosok lettek: Rudolf Máriát, majd önmagát is egy-egy pisztolygolyóval megölte.

Csaknem máig ezt hittük, így tudtuk. Ám a Habsburg család egyik tagjának, az idôs Zita császárnénak (aki még jól ismerte Ferenc Józsefet és két leányát, Gizellát és Valériát, s akinek férje, az 1916-ban trónra került, ám hat évvel késôbb elhunyt Károly azt a feladatot kapta agg elôdjétôl, hogy az igazság nyilvánosságra hozatalával „mossa tisztára” Rudolf emlékét) 1983-ban tett kijelentése Európa-szerte nagy vihart kavart: Rudolf fôherceg nem lett öngyilkos, hanem megölték – politikai gyilkosság történt. A család mindig is tudta az igazat. Minden ellenkezô híresztelés csak az akkori államérdekeket szolgálta, politikai szükségszerûségbôl fakadt, a Monarchia léte forgott kockán – a körülmények, a családtagok, rokonok, ismerôsök korábbi-késôbbi, akaratlan vagy szándékos megnyilatkozásai, a napjainkban beigazolódni látszó sok-sok kétely, az öngyilkosság verziójában szembeötlô számos ellentmondás, a korabeli levelekben tett utalások mind ezt támasztják alá. A trónörökös környezetét, annak leszármazottait mindvégig kötötte a szigorú titoktartás fogadalma. A vonatkozó levelek, iratok, okmányok eltûntek a bécsi és a vatikáni levéltárból (a pápa, akihez dokumentáltan két különbözô levél íródott – amennyiben valóban öngyilkosság esete forgott volna fenn –, semmiféle indokkal sem engedélyezte volna a katolikus rendtartás szerinti egyházi temetést), Rudolf fennmaradt levelezésének anyagából, sôt az esettel foglalkozó s azt lezáró ügyvédek családi hagyatékából is. De emlékeznek a mayerlingiek, az ük- és dédunokák, és az ô unokáik; a helyi karmelita kolostor lakói nemzedékrôl nemzedékre adják tovább a mai napig az igaznak mondott változatot – a szerelmi dráma csupán a politikai dráma palástolására szolgált, s a kettôs gyilkosság nem volt más, mint az Európa akkori nagyhatalmának destalbilizációjára tett elsô kísérlet, mely évtizedekkel késôbb, 1914-ben, Gavrilo Princip pisztolylövéseivel teljesedett be. Rudolf tisztában volt azzal, hogy meg kell halnia, hogy megölik: túl sokat tudott – s ez a tudás köszönt vissza halála elôtt kelt leveleiben. A szegény kis Vetsera bárónô véletlen áldozat – a tanúnak is vesznie kellett. 1992 végén ismételten exhumálták holttestét, s tudományos módszerekkel megvizsgálták sérüléseit: a leány koponyájának felsô részén – nem a halántékán! – lyuk található, mely aligha származhat Rudolf pisztolyától; az elôlük elrejtôzô Máriát a támadók egyike ölhette meg. Rudolf minden bizonnyal védekezett; jobb kezén a kesztyû valóban kardvágás, illetôleg törés nyomát takarta a ravatalon. A vadászlak szobájának bútorzata romokban állt; az ajtó- és az ablakkeret s a padló sérüléseit késôbb a helybeli asztalossal javíttatták – a titoktartás szigorú terhe mellett. A szálak egyértelmûen Georges Clemenceau és köre felé mutatnak. A trónörökös, nem sokkal halála elôtt, találkozott egyik ügynökével: Cornelius Herz megpróbálta ôt megnyerni egy Poroszország elleni revánsháború ügyének, s hogy vegye át apja helyét a trónon. S mivel ô ezt kereken elutasította, orgyilkosok keze által kellett elpusztulnia…

A dráma még mindig megoldatlan; az újabban elôkerülô számos dokumentum – különféle egybeesésekkel együtt – viszont a gyilkosság tézisét támasztja alá. Az egyik ilyen, 1889 februárjában keltezett eredeti levél pl. Paul Hymans néhai belga külügyminiszter hagyatékából került elô, jóval annak halála után. Hymans egyike volt a versailles-i szerzôdés aláíróinak…

Nemsokára vélhetôleg ennél is többet tudunk majd. Ám Rudolf emléke máig elevenen él. A trónörökös Brehm halála után is hû maradt az ornitológiához. Az életét egyre jobban kitöltô politika mellett tudományos levelezést folytatott a kor nemzetközi hírû ornitológusaival, kezdeményezésére a Monarchia országaiban több madártani megfigyelô állomást építettek, s ezek tevékenységérôl évenként beszámolók készültek; a halála elôtti esztendôben ô vállalta a Bécsben rendezett elsô ornitológiai kongresszus védnökségét, ahol három kutatótársával javaslatot tett egy „állandó nemzetközi madártani bizottság” megalakítására, mely szerte a világon kutatóállomásokat létesített volna a vonuló madarak megfigyelésére. Halála után az elgondolás zátonyra futott; hosszú évtizedekkel késôbb azonban újra felmerült a feledésbôl, s azóta meg is valósult. Munkáira mind a mai napig hivatkoznak az ornitológia kutatói – ha a fôherceg ma élne, Habsburg Rudolfként nagy valószínûséggel híres természetkutató lenne…

Mert – mint E. von Homeyer, kora egyik nagy tudósa írta róla – „…rendkívül nagy befolyást gyakorolt a tudományokra ô császári és királyi fenségének, Rudolf trónörökösnek az érdeklôdése e tárgyak iránt. Úgy tetszik, mintha az egész Monarchiában új élet sarjadna; nemcsak sok új erô születik, hanem a régi erôk is új tartalommal telnek meg.