The Fishing & Hunting Channel – Közép-Európa egyetlen lokalizált horgász-vadász csatornája

Vadászéletek 4. – Bársony István

Hetvenöt éve hunyt el a magyar természetleíró vadászirodalom aranytollú mestere. Bársony István 1855. november 15-én született a Fejér megyei Keresztesen (ma Sárkeresztes), ahol késôbb a község díszpolgára lett, amely megtiszteltetést az akkor már híres író a legnagyobb büszkeségének nevezett. Édesapja uradalmi gazdatisztként dolgozott, s a népes családban István az ötödik, egyben legifjabb gyermek, akit a család a legkisebbnek kijáró, megkülönböztetett figyelemmel vett körül. A természet szeretetét édesapjától örökölte, aki természetjáró, erdôn-mezôn barangoló vadászember volt, és fiát – már annak ötéves korától – gyakran magával vitte kirándulásaira. Bársonyt gyerekkori élményei és édesanyjától, Vörösmarti Fásik Lujzától örökölt olvasás- és könyvszeretete tették a „természetfestés” írójává. A magányos erdei sétákon szerzett megfigyelései, a vadásszá válás meghatározó élményei segítették azután, hogy az elsô magyar, vérbeli vadászírónk legyen.

Középiskolai tanulmányait a felvidéki Nagykárolyban, Szatmáron és Pozsonyban végezte. A gimnáziumi évek után – nyilvánvalóan szülôi kívánságra – jogot hallgatott a budapesti egyetemen, „ahol e közben a juris prudentiát (jogtudományt) alaposan megutáltam” – írja egy tréfás hangvételû önvallomásában. Tény, hogy az egyetemi tantermek helyett egyre gyakrabban járta a budai hegyeket. Magányos sétáin hamarosan társra is talált Borsos József festômûvész leányának, Borsos Vilmának a személyében, akit rövidesen eljegyzett, majd feleségül vett.

Szülei ferde szemmel nézték hirtelen házasságkötését a már egyszer férjezett asszonnyal, majd amikor megtudták, hogy fiuk az egyetemnek is örökre hátat fordított, megvonták tôle támogatásukat. Egyetlen gyermeke, Elemér 1879-ben született. Ezután életének egy keserves idôszaka következett, amikor írói próbálkozásaiban csak felesége együttérzô biztatására számíthatott. Bár Bársony István már gimnazista korában is megpróbálkozott az írással, most nehéz helyzetében és felesége szinte parancsoló kérésének eleget téve, megírta a Proletárok címû novelláját a téli puszta állatvilágának ínséges életérôl, és beküldte a Benedek Elek szerkesztette Ország-Világ folyóirat irodalmi pályázatára, amit meg is nyert.

Ezzel új hang szólalt meg természetábrázoló irodalmunkban, ahol az író hôsei, a névtelen állat- és madárvilág mindennapjai elevenednek meg festôi soraiban. Hirtelen befutott írónak számított, írásait szívesen közölték a lapok. 1881-tôl az Egyetértés címû politikai napilap belsô munkatársaként dolgozott. Rövid ideig a Hazánk munkatársa, majd a Magyar Hírlapé 1907-ig. Ezután 1919-ig a Budapesti Közlöny szerkesztôje lett.

A természettel, vadászattal kapcsolatos cikkeit többek között a Vadász-Lap, A Természet, az Erdészeti Lapok és a Nimród közölték. Összességében 39 folyóiratban publikált. Elsô könyvét 1886-ban Százszorszépek címmel adták ki, amelyet késôbb több mint negyven követett! Fôbb vadászati mûvei: A szabad ég alatt (1888), Erdôn-mezôn (1894), Vadásztörténetek (1898), Magyar természeti és vadászati képek (1898), Szól a puska (1901), A róna és az erdô (1902), Vadásztáska (1903), Mulattató vadászrajzok (1905), Magyar földön (1910), Az erdô könyve (1918). Regényeit, novelláit több nyelvre is lefordították.

Írói munkásságának elismeréseként 1894-ben a Petôfi Társaság, majd 1898-ban a Kisfaludy Társaság választotta tagjává. 1919-ben miniszteri tanácsosi rangot kapott.

Bársony legsikeresebb írásai kétségtelenül a természet, vadászat festôi leírásából keletkeztek, ezek a mûvei a magyar irodalom maradandó alkotásai, és ezért kortársai sokszor a természet költôjének nevezték. A regény mûfaja nem felelt meg Bársony írói képességeinek. Romantikus hangvételû négy regényében nehezen vagy egyáltalán nem tudott egységes szemlélettel eseménysorozatokat áttekinteni, így ezek sokszor szétesôk, olvasóit pedig csak egyes részletek gyönyörködtethetik. Rab király szabadon címû fantasztikus állatregénye valószínûleg Kipling Dzsungel könyvének hatására született, de akkoriban magyar nyelven mindenképpen úttörô munkának számított.

Bársony István, a szenvedélyes vadász, egy önéletrajzában így vallott: „Szeretek vadászni, de még mennyire; – csakhogy, ha magam járom az én külsô világomat, akkor úgy megfog, lebilincsel a Természet ezerszépségû arca, hogy annak a csudálása közben elfeledek minden mást. Ez az érzésem, ez a kedvtelésem, egy kicsit poétává is tett.” A vadászat egész életét végigkísérte. Fiatalon elsôsorban apróvadra – vagy ahogy ô írta: kisvadra – vadászott. A „mocsári sneff”, az erdei szalonka, a fogoly és a „vadruca” egyaránt kedvencei közé tartozott. Késôbb hazánk szinte valamennyi táján vadászott, de évtizedeken keresztül szívesen látogatta a Kiskunságban lévô fülöpszállási vadászterületét.

Sok barátja közül a legjobb mégis Fónagy József, a kiváló vadászati szakíró és kynológus, akit ô nevezett el „gógai király”-nak. Sokszor vadásztak együtt annak gógai és rezéti pagonyában „szarvassutára”, vaddisznóra és apróvadra. De együtt vadászott Kittenberger Kálmánnal, s korának sok más híres vadászával is. Börzsönyi vadászatai során hosszú éveken át Hajabács Károly „körvadász” kísérte, ahol a hercegprímástól elismerésként kapott elsô „irodalmi bikáját” is elejthette, amely azután minden évben „kijárt” neki.

1921-ben megalakult a Diána Budapesti Vadásztársaság, amelynek tagsága Bársony Istvánt tiszteletbeli örökös elnökének választotta. E vadásztársaságnak volt tagja, egyben vadászmestere Nadler Herbert is. Tiszteletbeli elnöke volt a „Hubertus” Magyar Vadászok Országos Egyesületének, majd ennek az Országos Magyar Vadászati Védegylettel való egyesülése után változatlanul ô maradt az új „Hubertus” Országos Magyar Vadászati Védegylet tiszteletbeli elnöke is. Bársony Istvánt már életében olyan tisztelet és szeretet övezte, amilyen csak nagyon kevés magyar vadásznak adatott meg. Utat, lôállást, forrást neveztek el róla már életében, némelyiket késôbb emlékkôvel is megjelölve. 1924-ben a madártan népszerûsítése terén elért elévülhetetlen érdemeiért a Madártani Intézet is tiszteletbeli tagjává választotta.

1928. március 12-én, Budapesten halt meg. Temetése március 14-én volt a Kerepesi úti temetôben, a székesfôváros által adományozott díszsírhelyen. A Nimródban Nadler Herbert írta nekrológját, s írásaikkal olyan kiváló vadászok emlékeztek meg róla, mint Zsindely Ferenc, Hajdú István, Avarffy Elek és József fôherceg. Az Aquilában, a Magyar Királyi Madártani Intézet folyóiratában Warga Kálmán emlékezett meg róla. Öt hónappal temetése után felhívás jelent meg a Nimród Vadászújságban. Kittenberger, Nadler és Zsindely közadakozásból szándékozott felállíttatni egy méltó síremléket felejthetetlen vadásztársuk emlékére. Ülô alakú bronzszobrát 1931. augusztus 18-án avatták fel. Síremlékét a Vadász Könyvklub Egyesület hozatta rendbe a ’90-es években.

A második világháború után méltatlanul „elfelejtették”, írásai alig-alig jelentek meg. Ma már nevét több vadásztáraság és a somogyzsitfai szakiskola is viseli.

Írta: Feiszt Ottó